Pakolás

Nem így terveztem, de mivel érettségi előtt történt így most osztom meg veletek.

Az élet úgy hozta, hogy a napokban Anyukámmal rendet tettünk az iskolai cuccaim egy része között. Igen, anyukám segítségét kellett kértem, mert magasra pakoltattam, hiszen évek tananyagáról volt szó. Természetesen, ha már neki álltunk Anyukám is rendet rakott, ahogy én is át néztem a dolgaim. Anya sok mindent kidobott (Én szinte semmit 😀), de rendrakás közben nagy kincsekre bukkantunk.

Megtaláltuk 2005-ben általa írt dolgozatokat. Anyukám egészségügyben dolgozó ember, az állapotom, egy nagyon jó téma volt dolgozataihoz, szakmailag és érzelmileg is, hiszen az írás   az állapotomról, nem csak szakmailag, de lelkileg is segítette őt, a feldolgozás folyamatában.

  A napokban pedig megtisztelt azzal, hogy nem csak mesélt a dolgozatairól, de oda is adta, hogy nyugodtan olvassam el.

Számomra is nagyon tanulságos élmény volt olvasni. Sok mindent megtudtam magamról, és családunkról is.

            Megtudtam, milyen szakmailag nézve a fejlődésem, hogy kivette észre, hogy másképp fejlődőm, milyen jelei voltak a sérülésemnek. Emellett jellemrajzot kaptam magamról, (elmondhatom, hogy sok jó és egyben rossz tulajdonságomra, mint az is, hogy keveset iszom, és rendszertelenül étkezem, ami, a mennyiséget illeti már 6 éves koromban   is már meg-meg mutatkozott.

            Képet kaptam, a családon belüli állapotomat tekintve a feldolgozás folyamatáról is. Van, aki jobban van, aki kevésbé kezelte jól a helyzetet. Mondhatjuk, hogy a családomra büszke lehetek, mert lehetett volna csúnyább, rosszabb, következménye, az állapotomnak is, de a feldolgozásnak is.

 6 évesen, az általam érzett hiányérzet is kicsit felszínre került, de az élet úgy hozta, ezt is meg kellett élnem, ezzel, egész életemben együtt kell élnem.

            Ugyanakkor 20 év után, már más szempontokat is figyelembe vesz az ember. Például azt, hogy milyen a kapcsolatrendszer a családon belül. E-tekintetben, már kevésbé vagyok büszke egyes hozzátartozómra. Van, akire kifejezetten, haragszom, van, aki fájdalmat, érzelmi fájdalmat, csalódást okozott.    

            Korom ellenére a mai napig ezeket a dolgokat érzelmileg fel kell dolgozni, újra és újra, más nézőpontot lát meg az ember, ez van, amikor segít van amikor nehézséget okoz, de az életben minden, jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz pillanattól függetlenül szükségesek, hiszen, így fejlődik a jellemünk és mi is. Az élet pedig maga fejlődés.

            Remélem, egyszer, azért majd adódik, olyan pillanat, amikor, elmondhatom mindenkinek, amellett, hogy nagyon-nagyon szeretem őket, és nagyon Fontosak, nekem, azt is, hogy épp mikor, milyen életszakaszomban helyzetben a feldolgozásukat tekintve, és esetleg életfelfogásukban, hozzáállásukban milyen érzelmeket váltottak ki belőlem, legyen az pozitív vagy épp negatív. Erre Anyukám a legnyitottabb, amiért én nagyon hálás vagyok és nagy-nagy köszönettel tartozom.

A legnehezebb dolgom, érzelmi tekintetben a másik, szülőmmel, Apukámmal van. (sajnos).

Sajnos most már azt is elmondhatom, hogy az is   igaz, hogy van, akinek, ezeket a dolgokat, már soha semmilyen körülmények között nem mondhatom el, gondolataim. Meg kellett sajnos, többször, több esetben, körülményben, helyzetben, hogy az élet mulandó. Abban bízom, hogyha nem is volt mindig egyértelmű és pontos az általam kimutatott érzelem, ez megbocsátható/megbocsátotta nekem, és tudja/tudta, hogy fontos nekem.    

            Mint oly sokszor már máskor is, Anyukám most is egy új nézőpontot mutatott. köszönöm ezt az élményt.

Köszönöm, hogy itt vagy!